„De mihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonló a piacon ülő gyermekekhez, akik ezt kiáltják a többieknek: Zenéltünk nektek, és nem táncoltatok; siratót mondtunk, és nem gyászoltatok.” Mt 11, 16-17
Ácsi az egész! Jézus behúzza a kéziféket és megáll. Tudom, költői kérdést tesz fel, mikor megkérdi, mihez hasonlítsa ezt a nemzedéket, de a hasonlat megdöbbentő. Mintha ma azt mondaná: „Nézzetek már magatokra! Olyanok vagytok, mint a gyerekek. Se én nem kellek, se Keresztelő János. Se zene, se sirató.”
Számomra megdöbbentő, hogy Jézus itt korabeli gyerekjátékokról beszél és ellenfeleit azokhoz hasonlítja, akik oda se figyelnek a játszó gyerekekre. Megdöbbentő és mégis olyan jellemző. Volt olyan református teológus, aki azt mondta, hogy ez alapvető tulajdonsága Istennek: játszik. A teremtés sem volt neki fáradtság; olyan volt, mint egy hatalmas játék. Vajon Ő és Weöres gondolták jól?
Az okosok szerint a játszó ember fontos tevékenységet fejez ki – cselekszik, tevékenykedik – alkot. Az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki. Nem az a kérdés, mit és mennyi idő alatt értünk el, az a kérdés, meg tudjuk-e érteni a játék örömét? Merünk-e olyan felnőttek lenni, hogy kimondjuk: „csak az boldog, ki játszhat?”
Én szeretek játszani. Egyszerre halálosan komoly és minden versenyt kikacagó. Nem lehet kinőni, mert tele van az élet paradoxonjaival, megoldatlan feszültségeivel. Ki a barát és ki az ellenség? Ki győz és ki veszít? A győzelemtől lesz jó az élet vagy a játéktól? „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” Mennyire másként szólnak a jól ismert jézusi szavak… Manapság mindenki nyerni akar, pedig a győztes így (igaza van Coelhónak) egyedül marad.
Mi ne így játsszunk, TeSók!
Játsszuk azt, hogy elégedett polgárok vagyunk!
Játsszunk demokráciát!
Játsszuk azt, hogy tudunk beszélgetni egymással!
Játsszuk azt, hogy hiszünk a jövőben!
Játsszuk azt, hogy Kárpátalján meg lehet maradni magyarként!
Játsszuk azt, hogy mindennap felfedezünk valami újat a világban és önmagunkban!
Játsszuk azt, hogy játék az élet!
Játsszuk azt, hogy nem játék az élet!
Kezdjünk játszani! Ne a drukkerekre vagy ellendrukkerekre figyelve, hanem magára a játékra. A játék ugyanis valóságot teremt. Megváltoztat, kimozdít a komfortzónánkból és tanulásra serkent, kihívást állít elénk.
Jézus azért lépett ki az örökkévalóság komfortzónájából, hogy tovább vigyen minket a komfortnál. A saját bőrén mutatta meg, amit a saját bőrünkön megtanulhatunk: hogy mégis szeret az Isten. Így van értelme az életnek, a játéknak. Nagy szavak helyett menjünk ki játszani a tágas térre! Komolyan véve a keresztyénséget, mégis kötetlenül, örömmel megélve, mint a legjobb játékokat. A szavak bent maradnak a Bibliában. Isten Szentlelke nem. Hallgassunk rá! Játszani hív a szabadba.
Laskoti Zoltán
3 hozzászólás
SZÍVEMBŐL BESZÉLTÉL, MEGERŐSÍTETTÉL…
A következő sorok jutnak még eszembe:
„Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.” (József Attila)
„A teremtés célja: szeretet, játék és öröm.” – mondta egy híres teológus. Egyetértek, játékra fel˘! Csak ne egymás idegeivel 🙂